Az úgy volt, hogy egyre több apuka jött a kisfiával együtt a hajvágásra. Eleinte inkább azért, mert a kis srácoknak gondja volt ezzel a nyiratkozás dologgal, és látván, hogy az apák eléggé jól tűrik, általában nem sírnak, nem hadonásznak, egész nyugodtan ülnek a székben, csak – csak beadták a derekukat.
Ez aztán addig fajult, hogy menő lett hozzánk „Apafijára” jönni. Most már anyukák is egyre többen csatlakoznak, de az egy másik történet lesz.
Vegyük csak példának a kis Csongi esetét.
El tudjátok képzelni, mennyire nem akarta a hajvágást, mikor a szomszéd szalonból is átjöttek a lányok, hogy mi történik itt?
Csongira nem hatott semmiféle ösztönzés, se fagyi, se játékbolt, még az se, hogy ebéd után kivételesen nem kell aludni! Gondoltuk, a helyzet már reménytelen.
Apa, akinek neve is van: András feláldozta magát, és mindent bevetett, még a fejmosóba is befeküdt. Csongi látta, hogy ezt viszonylag könnyen túl lehet élni, mivel azonban volt tartása, nem adta könnyen, de végül is sikerült levágni a haját. Következő alkalommal már csak kicsit kellett győzködni, (nehogymá’ne…) de gondosan ügyelt arra, hogy Apa legyen az első. És így ment ez hónapról hónapra, míg nem egyszer csak azt mesélték, hogy Csongi Apa nadrágját rángatva kérdezi:
…mikor megyünk már a fodrász nénihez?!?!?
Azóta vagányabbnál is vagányabb frizurát kérnek, s naná, hogy „olyat, mint Apának van”…
Csongihoz hasonló kis vendégből van egyébként még bőven köreinkben, és egyik nap azon kaptuk magunkat, hogy arról beszélgetünk, mi lenne, ha megajándékoznánk őket Apák napjára egy csomaggal. Így született meg az „Apa-fia barber hajvágás” gondolata. A karantén ugyan jól közbeszólt, de nemrég a lányok levizsgáztak barber hajvágásból, és van ám szép oklevelük is. 😉
Nézzétek csak!
A fenti sztori igaz történtet alapján íródott. A megnevezett személyek valósak, a neveket szándékosan nem változtattuk meg.
